Kedves Fiatalok! Figyelem!

Szent Angéla, mint istenkereső, lelkes fiatal nő, már több, mint 460 évvel ezelőtt maga köré gyűjtötte a fiatal lányokat, hiszen az ő nevelésükkel akkor nem igen törődtek. Így sokan nem ismerhették fel életük célját. Azt, hogy nem egy rövid múlandó életre születtünk, hanem azért, hogy szeressük Istent, tegyük a jót és ezáltal elnyerjük az igazi, az örök életet.

" Az ifjúság szép virág, - de múlékony, mint a napsugár.
Azért lelki szépség után törekedj,
s így ifjúságod százszorozva lesz." (Prohászka)

Ebben a mai anyagias, harácsoló, élvezeteket kergető világban szomorú, hogy nincs, vagy csak nagyon kevés a fiatal, aki le tud mondani ezekről Istenért, a küldetésért, a tévelygő embertestvérekért. Úgy, hogy felajánlom életemet, két kezem munkáját, takarítok, ápolok, tanítok stb. egész szívvel érettük. Nem hallod lelked mélyén, hogy téged is hív az Isten az apostoli munkára? A tiszta, Neki szentelt életre? Istent szolgálod. Imával, lemondással, munkával. Erre küldettél a földre, nem arra, hogy törvények, parancsok nélküli életet élj.

"Tudod mi az erő? - Akarat, mely előbb vagy utóbb, de diadalt arat." (Arany János)

Munkára hív az egyház benneteket is lányok. Szent István népe ma befogja a fülét? Általatok akarjuk megmenteni a jövőt. Halljátok meg a hívó szót! A fiatal Jézus mindenét odaadta, az életét is, vállalva a kereszthalált.
Várunk reátok, mert a 24. órában vagyunk. Jöjjetek!

Szent Angéla, ó kérünk Téged!
Halld meg szívünk szavát:
Vigyázz reánk és vidd Istenhez
Esdeklő, kérő imánk!

Mácsik Terézia Auguszta nővér




Ezen az oldalon néhány rendtársunk mesél életéröl és a szerzetesi hivatásról. Íme:

HIVATÁSOM TÖRTÉNETE

Varga Ilona Ágnes

agyon-nagyon eleven és érdeklődő gyerek voltam. Az édesanyám meghalt iskolás korom előtt. Nagymamával voltunk, aki öreg volt hozzánk, sok gondja volt velem, ellentétben a nővéremmel, aki pedig olyan volt, mint egy angyal. Így volt végig, az iskolában is, otthon is voltak "ügyeim". Tanulni tanultam, de csak ha a saját dolgaimat elintéztem, általában estefele. Édesapám másodszor is megnősült, három testvérem született. Azok is jó gyerekek voltak.
zerb területen éltünk, édesapám 1920-ban nem tette le a hűségesküt, el kellett jönnünk. Kisvárdára költöztünk. Az orsolyita, majd a katolikus iskolába jártam. Kijártam a polgárit, aztán bekerültem az orsolyita tanítóképzőbe. Nagyon szép volt a zárda, megfogott a hangulata, és felidézte azt a pár hónapot, amit elsős koromban ott töltöttem. A képzőben mindig volt valaki akinek segíthettem, , főként a kémia és fizika terem körül, még délutánonként is. De hivatásra akkor még nem is gondoltam… Az első lelkigyakorlatomon Szent Pál megtéréséről volt szó. Úgy éreztem, hogy ez az egész nem rám vonatkozik.
ngem nem vettek fel a kongregációba a viselkedésem miatt. Nem is bántam. Egyáltalán nem akartam apáca lenni, pedig a rokonságban volt valaki, aki nagyon ajánlgatta, mint hivatást. Csak az iskolát szerettem meg nagyon. A képző második évében édesapámék elutaztak, elhatározták, hogy beadnak a zárdába arra a pár hétre. Jelöltek voltak akkor bent, és pár olyan lány, aki nem tudott hazautazni. Éppen építkezés volt, nagyon tetszett a felfordulás, minden megnéztünk, mindenhová felmásztunk. Egyszer otthon maradtam egyedül, elmentem a kápolnába. Akkor bejött az egyik szolgáló nővér, és elkezdett imádkozni, közben rám jött egy komoly sírás (pedig nem szoktam sírni sohasem), hogy én miért nem tudom szeretni a Jóistent, úgy, mint ő. Ez volt az első, amire vissza tudom vezetni a hivatásomat. Aztán jó ideig nem törődtem a dologgal.
gy alkalommal le akartam vágatni a hajamat. Akkor még kötelező volt a hosszú haj, de nekem nagyon tetszett a rövid. Megkértem az igazgató urat, hogy hadd vágassam le, megengedte. Az osztályfőnököm emiatt megint kizárt a kongregációból. Elvette az érmemet, és feltette a templomi Szűzanya szoborra. Minden szünetben oda kellett mennem imádkozni, elmélkedni az engedelmességről. Leültem, de kellemetlen volt, mert mindenki tudta, hogy miért vagyok ott. Húsvéttól Pünkösdig, ötven napig jártam oda, ezalatt az idő alatt kezdtem kicsit átalakulni. Negyedikben volt egy lelkigyakorlat, akkor már gondolkodtam rajta, hogy mit kellene kezdenem. A lelki gyakorlat vezetőjétől kérdeztem, hogy egy ilyen haszontalan is lehet-e apáca, azt mondta, hogy igen. A lelki gyakorlat során elmesélt egy történetet az előző főnöknőről, hogy feltette az oltárra az életét a közben felépült rendházért. Aztán hamarosan meghalt. Ez is nagyon hatott rám. A következő nyáron meghalt egy kedves ki fiatal nővér, Ágnes. Az is nagy hatással volt rám, a ravatal mellett kértem, hogy hadd legyek én az utóda. Egy kis levelet tettem a ruhája alá ezzel a kéréssel… Apukámmal is kezdtem erről beszélgetni: Szeretnék apáca lenni. Mindig kitért előle: még messze van az, most fáradt vagyok…
A karácsonyfa alá tettem Neki egy levelet, amiben megírtam, hogy apáca akarok lenni. Nem válaszolt rá!
rokonokkal, mindenkivel megbeszéltem a döntésemet. Nagyapám inkább vállalta volna a taníttatásomat, csak ne legyek apáca. De én először apáca akartam lenni, és a csak utána tanulni, ha taníttatnak. Mindenki le akart beszélni. Karácsony után megmondtam a rendházban is a szándékomat. 1932. januárban költözködtem be a rendházba, 1935-ben tettem le az első fogadalmamat. Rájöttem, hogy amikor kimondtam, hogy csütörtökön jövök, éppen annak a névnapja volt, aki elvitte a levelemet az Úrhoz. Így kaptam végül az Ágnes nevet.

Mácsik Terézia Auguszta

rianon előtt szüleim Bács megyéből költöztek Budapestre első kisfiúkkal. Lakást kapni, fizetni nehéz volt, csak szuterén jutott nekik. A gyerekek jöttek szépen, sorra. Már öten voltunk, én az utolsó, amikor anyánk súlyosan megbetegedett - műtét. Egy Tolna megyei nagynénink jött gondozásunkra, aki azután magával is vitt négy esztendősen. Nem volt gyermeke, csak nagy anyai szíve. Özvegy volt, 25 évig ápolta idegsorvadásos nővérét. Hite szerint élt. Nála maradtam. Ő taníttatott, mert tanító néni akartam lenni. Így kerültem a dombóvári orsolyiták tanítóképzőjébe. Ez a világ nagyon tetszett. Csend, béke, oltalom imádság, munka, testvérek, "anyák". Éreztem, itt a helyem, de a szívem vérzett a jótevőm, igazi anyám után, aki egyedül maradt, és minden reményét belém helyezte. Küzdelem, harc volt Isten, a hívás, és a világ között. Isten hívását követtem, - elhagytam mindent. Innen akkor még haza látogatni sem lehetett többé.

"Istenért nagy utat kell járnunk -
lassan mindent el kell ejtenünk,
hogy két üres kezünk -
szabadon kulcsolódjék az Ég felé!"


lvégeztem a képesítőt, aztán jöttek a gyerekek, kicsik és nagyok. Köztük örömet, nyugalmat, feladatot kaptam. A tanítóképzőt Szegeden végeztem a háború alatt. 1950, a szétszóratás után 42 évig kántori, egyházközösségi munkát végeztem.
93 óta végre újra Jézussal élhetünk. Öregen, testben megfáradtan, de lélekben fiatalon. Várjuk, hogy megoszthassuk tapasztalatainkat a mai fiatalokkal! Jézust nem lehet nagylelkűségben felülmúlni.

"Haladj a fényben, és öröm töltsön el.
Tedd a jót, és zenélj!"
(Szt. Angéla)


Herczku Julianna Ancilla

da jártam iskolába Kisvárdán az orsolyitákhoz, és nagyon szép volt az apácák közös imája, amit mindig hallgattunk az óraközi szünetekben. Tagja voltam a tanítóképzősök énekkarának, és azt hittem, hogy mindig 18 éves leszek, és mindig gyönyörűen fogunk énekelni. :-)

Bély Gizella Ida

egyedik osztályos koromban kellett írni egy fogalmazást arról, hogy mi akarok lenni. Azt írtam, hogy apáca. Utána egyre jobban erősödött bennem a hivatás. A harmincas években olyan volt a helyzetünk, hogy tanulásra nem is gondolhattam. Így aztán 1937-ben elmentem Pestre jelöltnek, 38-ban Egerbe novíciátusba. A novicmesternő mindig mondta, hogy túl fiatal vagyok, de 39-ben február 2-án mégis beöltözhettem!
szüleim, főként édesanyám először nagyon féltett, mindig azt mondogatta, hogy engem szeretett volna a halálos ágya mellett látni. Megadta neki a Jóisten, mert a szétszóratáskor hazamentem, és ott lehettem az ágya mellett az utolsó napon.